Üdvözlünk a legkreatívabb tábori csapatban! Szó szerint ez hangzott el, a saját fülemmel hallottam. Ezek szerint a kis gazdám és a barátai a legkreatívabbak, jelentsen ez bármit is. Kérdeztem Lackótól, hogy ez vajon mit jelent. Rátettem a mancsom a fotóira, és ő megértett engem. Elmondta, hogy a fotózás, az művészet. Az önkifejezés egyik formája, mert a kamera mögött másképp látja a dolgokat, mint a saját szemével. A fotósok vezetője arra kérte a csoportot, hogy legyenek kíváncsiak, villantsák meg a tehetségüket, érzékeljék a világot a lencse mögül, és nyissanak ablakot a világra. Gondoltam, hogy ezt a módszert én is kipróbálom. Kinyitom az ablakot a világra, a tábor világára. A tappancsommal kibillentettem az ablakot, és zsupsz, már ott is voltam a fűben.

Lackó szavaival élve: használtam a vizualitásomat. Jól körülnéztem, óvatosan jártam be a terepet. Egészen addig minden rendben is volt, amíg a bajuszommal megéreztem a készülő finom ebéd illatát. Hiszen ezt én ismerem! Rántott husi illatát fújta felém a szél. Ilyet mindig kapok otthon, elég csak szép nagy szemekkel, ártatlanul néznem. Tudjátok, olyan légyszi-légyszi nézéssel.

Elindultam bátran a finom illat nyomában. Nem is kellett messzire mennem, a tábor konyhája a közelben volt. Konyhásnénik sürögtek-forogtak, és készült a rengeteg rántott hús. Eddig ennyit még sosem láttam egyszerre! A gyerekek létszáma is soknak tűnt eddig, de 400 hús még nekem is felfoghatatlan mennyiség volt. Már csak azt kellett kitervelnem, hogyan szerezhetek egyet. Gyorsan szükségem volt egy forgatókönyvre. Besomfordálni az egyik néni köpenye alatt, felugrani az asztalra, utána uzsgyi, ki az ajtón a szabadba. Remélhetőleg hússal a számban. Eddig volt a terv. Ami ezután történt, az sajnos a valóság. A beosonás sikerült észrevétlenül, a húst felkapni is könnyű volt, de ebben a pillanatban valaki becsapta az ajtót, én pedig ott álltam a zárt ajtó előtt, számban a lopott rántott hússal.

Ez az írás a „Marci” sorozat 10/7. része.

Szerző: Szerencsés Melinda