El sem hiszem, hogy sikerült útra kelnem! A macska rúgja meg! Hogy micsoda kalandokba keveredtem! Semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem. Magamban előre kigondoltam, hogy indulás előtti este szépen elbújok Lackó hátizsákjában, ott alszom, és reggel már megyünk is együtt. Igen ám, de Lackó velem akart aludni ezen az utolsó éjszakán. Elbújtatott az ágyában, cirógatott, ölelgetett. A fülembe súgta, hogy mennyire fogok hiányozni neki. Képzeljétek, amikor bejött az anyukája hozzá elköszönni, akkor rám feküdt! A hátsó lábam viszont kilógott a hasa alól, így lebuktunk. Lackó kitessékelt az ablakon, az anyukája pedig újra szigorúan megtiltotta a velem alvást. Na tessék! Odalett a szépen kigondolt tervem. Nemhogy a hátizsákba nem tudtam bebújni, de még a szobába sem tudtam visszamenni. Alig aludtam valamit, nehogy reggel lemaradjak az utazásról. Remegő lábakkal simultam Lackóhoz reggel, amikor elbúcsúzott tőlem egy hétre. Legalábbis ekkor még azt hitte.
Miközben Lackó szülei búcsúzkodtak, én gyorsan bemásztam a hátizsák külső, kicsi zsebébe. Elbújtam az esőkabát mögé. Igaz, kicsit szűk és kissé sötét volt a hely, de az ügy érdekében mindenre készen álltam. Még jó, hogy ez egy igazi túrazsák, sok szellőzőnyílással. Lackó kicsit bánatosan tekintett körbe, szeretett volna még egy utolsó simizést. Sebaj, majd annál nagyobb lesz az öröme, amikor meglát a táborban!
Aztán már csak a busz brümmögését hallottam. Olyan szépen duruzsolt, hogy hamarosan álomba szenderültem. Nem is csoda, hiszen keveset aludtam az izgalomtól. Most bezzeg indulás után pár perccel már álomba is ringatott a busz. Nem nézelődtem, nem kukucskáltam, végigdurmoltam az egész utat. Akkor ébredtem fel, amikor Lackó felvette a hátizsákot, és a többi gyerekkel leszállt a buszról. Megérkeztünk Kecskemétre, a tábor helyszínére.
Ez az írás a „Marci” sorozat 10/4. része.
Szerző: Szerencsés Melinda