Amikor a férjem ezt mondja a gyerekünkre, legszívesebben megfojtanám. Hogy mondhat ilyet egy apa a saját fiára? Persze azt nem tudja megmagyarázni, mit ért ez alatt. Csak dünnyög: nem olyan, mint a többiek, mindig különcködik. Nem elég fegyelmezett, kilóg a sorból.

Jól van, azt én is látom, hogy nehezen bírja a kötöttségeket. Nagyobb szabadságra vágyik, mint amit engednek nekik az iskolában. Nem bír mozdulatlanul ülni és figyelni órákig. És akkor mi van? Melyik ötödikes fiú képes elmélyülten koncentrálni mocorgás nélkül?

Jó, abban igazat adok az osztályfőnökének, hogy nem kellene felugrálnia, amikor már unja magát, vagy elzsibbad. Megbeszéltük, hogy a lábával nyugodtan kalimpálhat, azzal senkit sem zavar. Azt is kitaláltuk közösen, hogy nyomkodjon egy kis gumilabdát, vagy rajzolgasson, firkálgasson egy lapra, ha nem bírja a mozdulatlanságot. Ez most működik.

Szerencsére a felfogásával nincs baj. Ami érdekli, azt úgy szívja magába az agya, mint a szivacs. Anyukám teljesen el van ájulva tőle, hogy milyen okos. A természetismeretet imádja, megőrül az állatokért. Egy kis állatkertje van neki a nagyiéknál a kedvenc állataival, azokról mindent tud, kiselőadásokat tart róluk. Hát akkor mi baj lenne vele?

Apukám szerint elkényeztettem, túl sok mindent megengedtem neki. Amikor kisgyerekként összevissza rohangált, rá kellett volna szólni, hogy üljön nyugodtan a fenekén. Hát ez sosem működött nálunk. Néha hosszú ideig feküdt a fűben, bámulta a felhőket, és közben érdekes történeteket talált ki róluk. Alig győztük hallgatni, csak mesélt vég nélkül. Olyan színes fantáziája van, el is játszotta a meséket, miközben hangosan kacagott.

Egyidőben, amikor óvodás lett, mindig azt játszotta, hogy ő egy busz. Soha nem járkált normál tempóban, hanem robogott, brümmögve, néha felgyorsult, máskor fékezett. Olyan cuki volt, az óvó néniknek is tetszett. Később megszokta az új környezetet, és már nem akart busz lenni, játszott a többiekkel.

A férjem állandóan azért nyaggat, hogy vigyük pszichológushoz, majd ő segít megváltoztatni. Ilyenkor elgondolkozom: akarom-e egyáltalán, hogy megváltozzon? Nem, ő ilyen, és így szeretjük. Ilyennek kell őt elfogadni. Ha néha „elvarázsolt”, visszahúzódik a saját kis világába, hát legyen. Máskor szertelen, mindenképpen igyekszik felhívni magára a figyelmet, produkálja magát. Nem mondom, ez tényleg zavaró lehet. De egyszer majdcsak lenyugszik, kinövi. Az állatai között például egészen normálisan viselkedik. Szeretgeti őket, gondoskodik róluk, elbeszélget velük.

Szerintem se nem fura, se nem csodabogár a mi fiacskánk. Nincs vele semmi baj. Csak nekünk kellene kicsit nyitottabbnak lennünk, megérteni őt, elfogadni és olyannak szeretni, amilyen.

Lejegyezte: Laczkó Zsuzsa