Ma a hétfő esti programra fogok visszaemlékezni, és elmesélni nektek, hogy én ezt mennyire élveztem.

Az este ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi, hangos szirénázás a hangárban, a sárga és a zöld épületben. „Mindenki jöjjön a focipályára!” Felkaptuk a fejünket, megragadtuk a büfékártyát, és már mentünk is. Mire mindenki odaért, már zene is szólt a háttérben. Ezután a szokásos nyitó tábortánc következett, amit még mindig sokan nem tudunk. Eközben a mókusok a jobbnál jobb pályákat rendezték be, ahova később már a színes pólóinkban mehettünk.

A következő lépés a csapatválasztás volt. A kapitányok megragadtak egy-egy színes pólót, és a pálya végére siettek, ahol egymás mellett figyelték a srácokat, reménykedve abban, hogy az ő csapatukba mennek. Mielőtt megrohamozhattuk volna a mókusok/tanárok/kismókusok táborát, még próbáltak minket összezavarni, ezért összekeveredtek a színek úgy, hogy mi „a nappal szemben” álltunk (már aki). Aztán jött a sprint. Több népszerű csapat volt, ami a pólók színétől függött. Volt, aki nem tudott ahhoz a csoporthoz tartozni, ahova szeretett volna, mert már elfogytak a kis kártyák, amik biztosították a színüket.

Miután mindenki végigvizsgálta a csapatokat, kiderült, hogy a miénkben nagyon kevesen vagyunk. Megkaptuk a pólókat, kinek piros, kinek zöld, és elkészültünk az újabb fullasztóan gyors futáshoz, ami minket nem nagyon izgatott, hisz nem muszáj sietni. Mindenki más sorrendben haladt az állomások között, mi Eszterhez mentünk tetthelyet vizsgálni, ahova már csapatnévvel érkeztünk, és bezsebeltük a maximális pontot. A következő FBI-os fordulónál kicsit megakadtunk, mert a kódfejtés mint választható szak nincs a táborban. Ezután következett a kvíz, ahová menet már a csapatindulót is elkezdtük gyártani. Itt megtudtuk, hogy egy sivatagi teve 100 liter vizet iszik meg 10 (!) perc alatt, és a denevérnek azért kell repülnie, mert olyan vékonyak a csontjai, hogy nem tudna lábra állni, ami szerintem nagyon cuki dolog. Megkaptuk a legtöbb pontot, ahogy eddig mindenhol. Aztán jött a teniszpálya, ahol Tatyi őrmester fogadott minket a kis AIESEC-es katonáival. Itt egy váltóverseny várt ránk. Utána csapatinduló, mint minden játék előtt és után. A kosárpályán először Júdához mentünk, ahol egy kicsi labdaügyességgel pohárból kirakott pályán kellett a kosárlasztit pattogtatni. Sikerült időn belül teljesítenünk, itt vált javunkra az alacsony csapatlétszám. Siettünk a kosárpálya másik oldalára, Kittiékhez. Ennél a feladatnál négy csapattársunk játszhatott, kettő a gyertyát fogta, kettő vízipisztollyal lövöldözött. Ismét futni kezdtünk, egészen a foci és a teniszpálya közé, ahol lézereken kellett keresztülmenni. Igen, ez is sikerült mindenkinek!

Már nem volt sok hátra, hogy befejezzük, de még akadt pár feladatunk. A focipálya egyik részében egy börtönőrtől menekültünk, amit sikeresen teljesítettünk. A másik fele a pályának egy kiszabadító hadjárat volt, ahol én túszként töltöttem azt a kis időt, amíg a csapatom lelkesen játszotta a két bukfenc, egy karikára dobásos játékot. Időközben néha meg-megálltunk inni, egy kicsit leülni a trambulinokhoz, majd mentünk tovább az aknamezőkhöz. Ez a feladat sem fogott ki senkin, csak ugráltunk a szivacsokon, mint a szöcskék. Minden feladatot megcsináltunk, és rájöttünk, hogy túl hamar készen lettünk, így a jól megszokott padokhoz visszaültünk, és terveztük a plakátunkat.

Az estét egy táncparti zárta, ahol mindenki kapott +11 pontot, így elégedetten táncoltunk tovább, aztán tábortánc, és megszólalt az a bizonyos zene, amit őszintén szólva négy év alatt nagyon megutáltam, szóval a takarodó következett – kivéve azoknak, akik csillagászkodni mentek.

Bokros Eszter