Macskaszorítóba kerültem. Sem előre, sem hátra nem tudtam szaladni. Előttem a zárt ajtó, mögöttem egy morcos szakács néni. A számban a finom husi. Aztán már csak azt éreztem, hogy a lábaim a levegőbe emelkednek. Hiába kapálóztam, erős kezek szorítottak, ahonnan nem volt menekülés. Nyávogni nem akartam, mert akkor kiesett volna az ízletes, puha rántott hús a számból. Szóval inkább a húst választottam, amit szorítottam erősen. Eldöntöttem, hogy az életem árán is megvédem.

Valószínűleg jó döntést hoztam, mert a következő órákat egy sötét helyen töltöttem. Hasonló volt Lackóék pincéjéhez, de itt csak néhány üres láda, doboz és üvegek voltak. Hosszú órákat töltöttem egy dobozba gömbölyödve. Mindenesetre a csábító illatú húst bemajszoltam, a pocakom teli volt, így jóllakottan álomba merültem.

Aztán egyszer csak zajt hallottam. Azt ugye tudjátok, hogy nekünk, cicáknak nemcsak a látásunk, a szaglásunk jó, hanem a hallásunk is kiváló? Különben hogyan hallanánk meg egy kisegér kaparászását? Vagy más egyéb apró zajokat, amik szükségesek egy vadászat közben. Mégiscsak ragadozók vagyunk, azt a fenséges tigrises macskabajszát! A zaj az ajtó felől hallatszott, ezért gyorsan elbújtam két doboz közé. Gondoltam, hogy láthatatlanná válok, becsuktam a szemem. De ez nem segített. A lábaim megint az égbe emelkedtek, és valaki gyengéden a kezébe vett. Aztán letett újra a földre, és elém tett egy tálka tejet. Simogatott, becézgetett. A szagáról is megismertem: hiszen ez Lackó! Hogy került ide?

Hamarosan erre is fény derült, de én előbb gyorsan belefetyeltem a langyos tejecskét, mert már igencsak szomjas voltam. Képzeljétek el, hogy Lackó a keresésemre indult. Hiszen azonnal észrevette a nyitott ablakot és az üres szekrényt. Mivel az egyezményes cicvarek hívásra sem jöttem elő, aggódni kezdett. Főleg akkor, amikor vacsorára sem érkeztem vissza. Kérdezősködni nem mert, mivel akkor kiderült volna a titkunk, és mehettünk volna azonnal haza a táborból. Lackó szülei nagyon dühösek lettek volna! Az én kis gazdám azonban nem adta fel a keresésemet, nyitott szemmel és füllel bejárta az egész tábor területét. Miattam még a délutáni programot is kihagyta, lehet helyette pihenni, sétálni is. Aztán szinte csoda történt. Amikor a gyerekek vitték vissza vacsora után a tálcájukat, véletlenül meghallották, amint az egyik konyhásnéni meséli a másiknak a délelőtti történéseket, miszerint egy kiscica tévedt a tábor területére, pontosabban a konyhába. Lackó rögtön tudta, hogy csakis én lehetek. Innen már csak egy kérdés választott el minket egymástól. Merre van most ez a cica?

Ez az írás a „Marci” sorozat 10/8. része.