Tegyük fel, hogy egy időgép birtokába jutottam. Azt ne kérdezd, hogyan. Visszatekerem az időt 1987-re, egy kedves gyerekkori emlékem helyszínére, a Balatoni Úttörővárosba, ahol egy színművészeti tábor keretében töltöttem el egy hetet.

Ili néni, a tanárnőnk szervezte a csapatunkat felső tagozatosokból. Csak annyit tudtunk, hogy a tábort a honfoglalás jegyében rendezik meg, így ennek megfelelően honfoglalás kori jelmezzel kell készülnünk. Szüleink, nagyszüleink ötletes jelmezeket készítettek, motívumokkal díszített blúzokat, és néhányunknak süveget is. Lelkesen tanultunk verseket és énekeket, amiket majd előadunk a táborban. Ezután elindult a 14 fős csapatunk Zánkára. Következő emlékkép: sokágyas szobában vagyunk elszállásolva. Mindennap szobatakarítói versenyt rendeztek, a mi csapatunk volt, hogy az utolsó, volt, hogy az első helyen végzett. Mindezt nevelési célzattal hozták létre a táborvezetők, így eljutottunk onnan, hogy a szoba közepére sepert szemétkupac a tábor végére csillogó tisztasággá változott.

Arról csak a táborban értesültünk, hogy egy nagyszabású színjátékot is elő fogunk adni a rendezvény záróakkordjaként, amire lázasan készültünk. Ez a színdarab István király koronázása volt. Én amolyan statisztaszerepet kaptam, fekete ruhás apácát játszottam. Megismerkedtem Balázzsal, aki a főpapot alakította, jókat beszélgettünk. Később a Balaton-parton is odajött hozzám, és bemutattam neki a nővéremet, aki eljött meglátogatni Budapestről. Szóval Balázzsal jól összebarátkoztunk, persze minden történés Ili néni felügyelő tekintete előtt zajlott. Ili néni nagyon impulzív tanár volt, de az biztos, hogy jól össze tudta fogni a csapatot.

Eljött a nagy nap, a záró előadás napja. Perzselő hőség volt a szabadtéri színpadon, sehol egy árnyék. Egy katonát játszó fiú el is ájult előadás közben. Látom magam előtt a pillanatot, amikor a színpad közepén a főpap lépeget papi süvegben és kereszttel a nyakában, rendezői jobbon István király – kezében jogarral – és Gizella ül a trónon, mögöttük mi, apácák állunk, és az egész statisztéria szétszórva minden irányban.

Másnap, az ünnepélyes táborzárón a zászlófelvonásnál már nem láttam Balázst, hiába kerestem, mintha a föld nyelte volna el. Amikor hazaértünk, még levelet is írtam neki, de nem jött rá válasz. Ennek ellenére iskoláskorom legszebb nyarát köszönhetem Zánkának.

Időgép beállítva 2017-re. A barátnőmnél vagyok, és visszaidézem a régi emlékeket. Kitaláljuk, hogy megkeressük Balázs telefonszámát. A barátnőm fogja a telefonomat, és hívja is nekem a számot. Te jó ég, felveszi! Balázs emlékszik rám. Jót beszélgetünk 30 év után. Felidézzük a zánkai emlékeket és azt, hogy kivel mi történt azóta. Néha kell egy kis bátorság ahhoz, hogy a régi ismerősökkel felvegyük a kapcsolatot, de a táborokban kötött barátságokat érdemes feleleveníteni.

Varga Gabriella