Az irodalom nemcsak poros tananyag, hanem buli is lehet? Erről tanúskodik élménybeszámolójában Luca, aki, ahogy állítja, egy nyári táborban döntötte el véglegesen: író lesz. Most az ő gondolatait olvashatjátok.

Kiskoromtól kezdve érdekelt az irodalom. Persze túlzás lenne azt mondani, hogy Dosztojevszkijen tanultam meg olvasni; a kötelezők mellett – amelyek közül, bevallom, elég keveset szerettem – főleg a fantasykönyveket kezdtem falni. Leginkább a Harry Pottert, ami azóta is nagy kedvencem. Külön megmaradt még számomra a magyar ifjúsági irodalomból Böszörményi Gyula Jonatán-trilógiája, amely a Harry kalandjai óta bennem égő varázslázat tudta felizzítani, úgy, hogy közben azt is megmutatta: a legnagyobb varázslat tulajdonképpen maga az irodalom.

Később, amikor a mostani gimimbe kerültem, elkezdtem megszeretni a suliban tanult könyveket is. Főleg a modern regényeket, verseket. Nem kellett sok, hogy – az akkori első szerelmem hatására – magam is verseket kezdjek írni. Később írtam egy-két novellát is, de soha nem mertem megmutatni senkinek. Úgy éreztem, mintha a lelkemből írtam volna ki egy darabot – azt pedig nem mutatja meg bárkinek az ember.

Talán ennek is köszönhető, hogy először vonakodtam, amikor a legjobb barátnőm elküldte nekem a PEOPLE TEAM táborának a leírását. Mi lesz, ha kinevetnek? Ha azt mondják, tehetségtelen vagyok?

Végül a barátnőm győzött meg azzal, hogy csak nyerhetek egy ilyen élményből, és szerencsére igaza lett. Bár a félénkségem az első nap még nem oldódott fel, a második nap reggelén már magabiztosabban ültem le a közös irodalmi műhelyezésre. A mentorok végig kedvesek, fiatalosak és segítőkészek voltak. Egy pillanatra sem éreztem azt, hogy ne kezelnének minket egyenlő felekként. Szerencsére a többi táborozóra sem lehetett panaszom. Általános sulitól kezdve a gimis korosztályig voltak belőlük közöttünk. Nagyon érdekes és inspiráló volt ennyi különféle korosztályba tartozó, másféle és máshonnan érkező embernek olvasni az írásait.

Az esti meghívott vendégeink is nagyon érdekesek és szórakoztatóak voltak. Sok olyan íróval találkozhattam, akiknek korábban csupán a műveiket ismertem. Persze, volt bennem először félelem, de a beszélgetések során felismerhettem, hogy ők is csak emberek. És ismét bebizonyították, hogy az irodalom nem a tankönyvek poros bemagolnivalója, hanem egy élő közösség.

Talán ennek is köszönhető, hogy azzal a tudattal hagytam ott a PEOPLE TEAM táborát: író leszek.